Az artikuláció eltérése (pöszeség) esetén szintén alapos vizsgálat alá kell vetnünk az érintett személyt. Első lépésként el kell határolnunk az önmagában hibás artikulációt olyan kórképektől, amelyekben a helytelen kiejtés már következményként van jelen. Ugyanis mást kell tennünk, ha puszta motoros ügyetlenségről, mintha egy mélyebbre nyúló probléma következményéről van szó. Ha a pöszeség visszavezethető egyéb okokra, akkor először azoknak a feltárása és kezelése kell, hogy megtörténjen.

Önmagában megfigyelhető artikulációs problémák esetében is szükség van anamnézisra, mely során részletesen kikérdezzük az érintett előéletét (korábbi betegségek, szokások, hallás állapota, gyermekkori mozgásfejlődés, nyelvi fejlődés, szociokulturális háttér, stb.). Ezután megfigyeljük a érintettet társalgási helyzetben. Itt koncentrálunk a beszéd egészére (folyamatos-e a beszéd, érthető-e), illetve a különböző hangok ejtésére is. Ezt követően három szituációban kérjük az érintett hangok kiejtését: spontán megnevezéssel, utánmondással és izolált ejtéssel. A vizsgálathoz képanyagot is használunk. A beszéd vizsgálata mellett feltérképezzük az organikus berendezést (arc, száj, garat, állcsontok, fogazat, nyelv stb.), illetve ezek működését. Nagy szerepe van a hallás vizsgálatának is, ugyanis a probléma adódhat abból, hogy az egyén nem hallja jól az adott hangot, ezért nem képes a helyes kiejtésre.

Ezek számítanak az artikuláció alap vizsgálatának, de egyénenként szükség lehet más, kiegészítő vizsgálatra is. Ilyenkor elképzelhető, hogy be kell vonnunk más területek szakembereit is. A kapott adatokat összegezzük, elemezzük és ezek alapján kerül meghatározásra a beszédterápia típusa.